Na vége.

Köszönöm az aggodalmatokat, s azt, hogy gondoltatok rám. Nem tűntem el végleg.

Az elmúlt hetek nagyon sok stressznek, izgalomnak, s majd kétségbeesésnek is adtak helyet merthát tegnap (június 25-én, szerdán) volt az államvizsgám. De az Úr megőrizte szívemet.
Mint általában, már nagyon vártam a végét, mert egy adott pillanatban elromlott a projektem, nem is tanultam eleget, s nem voltam benne biztos, hogy vajon, most jól lesz-e, vagy sem.

Mint mindig, ugyan, most is minden szép és jó lett.
Megvolt a vizsga nagy gyomoridegek között, s a végén az eredményhirdetés meg szépen rátette a koronát az öt év nagyon kemény erőfeszítésre és sok harcra.
Mint akkor is, most is Isten kegyelme áldott meg.

Egyrészt nagyon bánom, hogy lejárt. Gyönyörű évek voltak, amikre sok évtizeden át nosztalgiával fogok visszatekinteni. Másrészt meg nagy megkönnyebbülés, s jó szépen lezárva tudni ezt a nagy kihívást.

De az élet megy tovább. Jön a következő szakasz. Megyek előre, az Úrral megyek, s törekszem a mennyei dolgokra, s arra, hogy a jó megélhetés keresése kevésbé legyen fontos Isten országánál. S hogy meg is értsem egészen, hogy ez gyakorlatilag hogy is lesz.
S Krisztus érdeme árán Ő sem szégyenli, hogy Istenemnek neveztessen, s kegyelmét bőven kiárasztja. Méltó is minden hálaadásra és dicsőségre!