Megint repültem

Ezelőtt úgy öt évvel azt álmodtam, hogy autóversenyben veszek részt az utcámban, s a körül.

Egyszer csak az jutott eszembe, hogy "te!, én most álmodok. Mi lenne, ha felmennék oda a temető felé, a dombra, ahol nagymamám lakik, s megpróbálnék repülni, mint ahogy a tesóm és apum mesélték, hogy milyen jó, amikor álmodba repülsz?"
Hát azt is tettem. Felmentem oda, s elkezdtem szaladni lefelé (álmomban nem voltak ott a bokrok, sem a kerítés, s a sírkövek sem - mégiscsak azért álom, mert nem valóság). Egyszer csak nekirugaszkodtam és felugrottam, s kezdtem esni lefele, de néhány centire a föld felett haladtam. Kezdtem a kezemmel s a lábammal hajtani (mint a békaúszásban), s egyszer csak felszálltam! Átrepültem a vasút felett, végig hajtva magam (kicsit megakadt egyik lában egy drótban is), ott egy háztetőn meglöktem magam mégegyszer, s nagy erőfeszítés és hajtás közben visszarepültem az utcára. Csodálatos élmény volt.

Namostmár. Most csütörtök éjjel történt valami hasonló, amiért, ahányszor eszembe jut, olyan örömmel adok hálát.
Este 8-kor feküdtem, s azon éjjel sokat álmodtam. Álmodtam egy spanyolországi uncsimról is, meg másokról is, amiket már elfelejtettem.
De többek közt egy adott pillanatban, talán hajnalban, gondolom, mert sötét volt, de azért a felhők elég világosak, megint eszembe jutott, hogy most én álmodok, s milyen jó lenne, ha repülnék megint.
Ekkor a talajról felugrottam, s kezdtem hajtani magam. Most annak ellenére, hogy nem is kellett lendületet vegyek már nem tíz méter magasságba emelkedtem, mint a múltkor, hanem egyenesen fel a felhők közé! Alig hajtottam, s csak úgy repdestem.
HIHETETLEN ÉLMÉNY volt! Repülni, száguldani, le-fel, jobbra-balra, szabadon mint a madár! Olyan csodálatos volt, hogy most is egy ujjongást érzek a lelkemben, amikor rágondolok.

Kár, hogy reggelre elfelejtettem. De azért délután eszembe jutott, hogy "te, mintha ma éjjel repültem volna. Téééényleg, tee!!! Jaj, milyen szuper volt!" S éreztem azt a boldog érzést a lelkemben.

Milyen szerencsés is vagyok

Azon gondolkoztam ma, hogy mennyire szerencsés is az életem.
Mindenem meg van. Egészséges vagyok, rettenetes anyagi gondok sincsenek, családom, barátaim vannak, sulim megy jól, stb.
Kár, hogy a normálisnak tűnő dolgok ritkán tűnnek fel, hogy hálát is adjak értük. Mint például ma az, hogy látok, meg hallok. Nagyon nagy dolognak tűnt, mikor belegondoltam, mi lenne vaknak vagy süketnek lenni... vagy mindakettőnek...

Mennyi hálaadás lenne életemben, ha kezdeném számonvenni a dolgokat és tudatosítani, hogy amik vannak, éppen úgy meglehetne, hogy ne legyenek. Ezek nem csupán egyszerűen vannak... hanem Isten kegyelméből megáldott velük.

Megavultak csontjaim

"Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében." Zsoltár 32,3

Nem művészieskedni akart, vagy csodálatos metaforákat és irodalmi túlzásokat használni szándékozott Dávid, amikor megírta ezt a ssoltárt, akkor is, ha pompás stílússal dicsekedhetik ez a rész is.
Olyan igaz és szívmélységig ható szavak ezek, s olyan élénken és élethűen kifejezik mit jelent az, amikor a bűn elválaszt Istentől.

Ez jutott eszembe az előbb, mielőtt megvallottam egy bűnt Istennek. Ezt éreztem én is. Éreztem, ahogy ellágyul a testem, elmegy az erőm, a csontjaim veljeig hat annak fájdalma, hogy bűnöztem. Reménytelenség, kétségbeesés és kilátástalanság könnyei jelentek meg a szememen.
De ahogy a zsoltár nem áll meg itt, hanem folytatódik a kegyelemmel, úgy én is Krisztus áldozata árán Istenhez mentem, s pillanatok alatt a bűnbocsánatnak és a kegyelemnek békessége és öröme árasztott el.

S az én szívem is tele van most ennek a kegyelemnek az örömével, azzal, hogy Isten háta mögé vetette bűnöm, s ahogy ez a zsoltár folytatódik, a bűnbocsánat felett még védelemről is gondoskodik, megőrzésről a próbában, bölcsességet ad, vezet, kegyelemmel vesz körül, örömet és vígasságot ad. Ilyen a mi Istenünk.

Úgyhogy aki csak megismerte a kegyelmet:

"Örüljetek az Úrban, vigadozzatok ti igazak! Örvendezzetek mindnyájan ti egyeneslelkűek!"

Ismét...

...Kolozsváron.

Már ötödik éve, hogy így kezdem az őszt. De ezzel az alkalommal éreztem legtermészetesebbnek a találkozást az itteni drága barátaimmal. Nem volt már visszatartás, se nem kellett különösebb idő az összeszokásra. Csak úgy normálisan megint velük vagyuk.
Ez jó.

Új szobám van. Egyedül vagyok. Kicsit elszigetelve érzem magam, s magányosnak sokszor, de szerencsére itt vannak a szomszédszobákban a többiek is, úgyhogy végsősoron nem vagyok egyedül. De bensőséges dolgoról mostanában senkivel sem beszéltem. S az Úr sem nagyon tudta még a magányosságomat jól felhasználni.
Ez nem jó.

A suli kezdett megkezdődni. Elég jó. Elég jó volt látni a sulitársakat, s új, sajnos csökkent lelkesedéssel nekiindulni az új és egyben utolsó tanfélévemnek. Remélem, minden jól lesz.
Ez elég jó.

Ma vagány volt a napom. Gyüliben voltam, meg majd Öcsiéknél ebédelni, meg az öregotthonban Úrvacsorázni három nénivel, s úgy éreztem, hogy bár nem volt éppen olyan nagy vágy ma gyülibe menni (hihetetlenül álmosan keltem a reggel), az Úr nagy-nagy kegyelemmel közeledett hozzám, s áldott meg a gyüliken, beszélgetésekben, imádságaimban egész nap.
Ez nagyon jó!