Eltávozásom Kolozsvárról

Már megint az eltávozásról írok. Ezen kivül már csak egyet akarok írni: amikor Segesvárról elmegyek.

Most azt akarom mondani, hogy nagyon szép volt az eltávozás, ha fájdalmas is.
A búcsúzások nagyon meghatóak és bensőségesek voltak, és sokszor közel álltam a síráshoz, de olyankor eltereltem gondolataimat...

Megláttam azt, hogy barátaim, testvéreim ragaszkodnak hozzám, hogy kölcsönösen ők is szeretnek, ahogy én őket. S ez nagyon jól esett. Sokan keresték, hogy még együtt legyünk az utolsó napokban (amit én is akartam). Sokan búcsúztak könnyes szemmel, vagy kifejezték, hogy tényleg szomorúak. A gyülekezetben imádkoztak értem és még egy Zsoltárt is szívemhez kötöttek el az "Isten velünk, viszontlátásra" ének előtt. Barátaim is kifejezték, hogy sajnálják, hogy nem látnak hosszú ideig. Lakótársaim imával és könnyekkel bocsátottak el.

Amikor a vonathoz indultam, s utoljára jöttem ki a ház kapuján, vagy amikor elindult a vonat... hálát adtam.
El sem tudom számolni még magamban sem, hogy mennyi szépet és jót kaptam a négy és fél év alatt, míg ott voltam, amiért nagyon hálás vagyok.

Ez most a fő motívuma a szívemnek a búcsúzás és eltávozás összefüggésében.

Olyan jól esik

hogy olyan drága barátaim vannak.

A napokban nagyon kellemes bánásban volt részem. A tegnap a szülinapom volt. A felköszöntések már csütörtökön kezdődtek.

Szombat este Editék ifi után szülinapi együttlétet szerveztek nekem a csoporttársakkal. Nagyon, de nagyon kedvesek voltak, s nagyon jól telt ott!

Aztán ma délután egy tanulási szünetben hallom, hogy kint az ebédlőben éneklik, hogy "La multi ani...". Kimegyek, s hát ott van vagy tizenöt lakótársam, s Atti is meg Jenő is, és boldog szülinapot énekelnek nekem. Hihetetlen, s nagyon de nagyon kellemes meglepetés volt.

Az elválás miatti egyre növekvő szorongás most is megvan. Fáj. Elveszítem őket, akik ez elmúlt öt évembe jelenlétűkkel gyönyörűséget hoztak, s ragaszkodásukkal kölcsönös és igazi barátságot tanusítottak.
De a napokban arrafelé irányultak a gondolataim, hogy a panaszkodás helyett inkább hálás legyek értük, s azért, ami volt. És hálás vagyok.

Hálás vagyok értük, hálás vagyok nekik, barátaimnak, akikről nem is álmodtam, hogy ennyien és ilyen drágák lesznek.
Hálás vagyok azokért, akik az ifiben vannak, azokért, akiket az egyetemen keresztül ismerhettem meg, s akiket rajtuk keresztül is. Hálás vagyok lakótársaimért, s akiket rajtuk keresztül ismertem meg.
Alig bírom összeszámolni azokat, akiktől annyit kaptam, s akikhez annyi drága emlék fűz.

Sírok utánuk és visszasírom a velük eltöltött pillanatokat, de hálás szívvel veszem őket Uramtól és tudom, hogy továbbra is Ő tart össze velük, s az elválás semmiképpen sem örök.

Nem adott örökséget

"A Lévi nemzetségének pedig nem adott vala Mózes örökséget. Az Úr, Izráelnek Istene az ő örökségök." (Józsué 13,33)

Manapság sokat harcolunk az anyagiakért. Úgy tűnik, mind jobban elfelejtjük azt, hogy "semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit". S aztán hajszoljuk a pénzt, a gazdagságot, megelégedést, örömet remélve benne.
De nem találunk. Sajnos az embernek sokszor évtizedek kellenek, amíg ezt felismeri, ha egyáltalán eljut oda. Pedig a válasz itt a szemünk előtt (olvassátok el például az 1Timóteus 6:6-10-et).

Olyan csodálatosan fejezi ki ez az igevers azt, hogy felette állunk annak, amit ez a földi lét kínál nekünk. Az Ószövetségben ez még nagyobb dolog volt, hiszen Isten áldását a földi jólétben látták meg.
"Nem" - mondta Isten. "Ti nem kaptok örökséget. Ti kaptok valamit, ami minden elképzeléseteket fölülmúl, amihez hasonlót a világ gazdagsága nem adhat, s amit el nem vehet senki tőletek. Megkapjátok ebben az életben a túlcsorduló bővölködést és beteljesedést. Én leszek a ti örökségetek."

Olyan jó, hogy az enyém is Ő. Olyan jó, hogy odaáldozta a Fiát, hogy ezt megvalósítsa, s teljes egészében és valóságában itt és most élvezhessem ezt az örökséget.

Az ÚR az én örökségem. Köszönöm!