Az istentisztelet helye

Isten az Ószövetségben mindig nagyon komolyan vette az Ő tiszteletének a helyét.
Nem szabadott oda bárkinek bárhogy bemenni, nem vihettek be bármit, nem áldozhattak bármit, nem készíthették bármilyen anyagból, mégcsak a füstölőszer receptjének a módosítása is halállal járhatott.

A 2Királyok 21:1-7 bemutatja nekünk Manassét, aki rá se hederített erre. Abszolút semmit nem érdekelte őt, hogy mit akar az a Jahve, aki állítólag nagy dolgokat tett a népért, s akinek állítólag sokat köszönhettek.
Mindenféle bálványt állított fell, fiát feláldozta, okkultizmusra vetemült.
Manassé egy szörnyű ember volt, és jól teszem, ha ezt így gondolom.

De mi a helyzet velem?

Életemben az istentisztelet helye a szív. Az értelmem, a lelkem, a szellemem: mi van ott? Milyen "élet" indul ki belőle?
Az én szívem helye Istené. Az én gondolatom Felé kell irányuljon, az én életem Krisztusért kell égjen, az én értkeim Tőle kell származzanak. Minden napom igyekezete, és minden reménységem ahhoz kell kötődjön, hogy ha még kapok az Úrtól egy napot vagy tízezret, akkor Krisztus meg fog dicsőülni bennem, s életem az Ő ismeretével fog egyre jobban bővölködni.
Nem vagyok talán én is egy Manassé? Nem bitorlom Isten uralmának a helyét? Nem töltöm meg Isten tiszteletének a helyét - a szívemet - e világ gondolkozásával?

Minek örülök? Min nevetek? Mit remélek az élettől? Mit szeretnék családom számára? 

„Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” - nem töltöm-e meg életem halálra menő utakkal, amiket még én magam is jónak látok?

Azt mondja valaki az emberről, hogy „A kérdés nem az: fog-e imádni? A kérdés mindig az: kit fog imádni?". Szóval valakit mindig imádunk. Valaki ott van életünk trónján.

Ki ez a valaki? Ki uralkodik? Ki előtt hajlok meg és teszem azt, amit mond, és életemet latba teszem érdekeiért?

Szeretnék nagy dolgokat magamnak, elérni sokat az életben, örülni sokmindennek, megragadni az életet és valaki lenni.

De jól bele kéne véssem a szívembe, hogy ha Krisztus az enyém, ez túlszárnyal mindent. Ha Ő nem az enyém, elveszítettem mindent örökre.

Ha viszont életem az Ővé és az Ő oltárán ég el, akkor meg van mindenem.

Szívem vágyik a gonoszra. Szívem odafordul a saját maga választotta istenekhez, ha nem a Mindenható Isten tölti be. Szívembe be tudom engedni a szörnyűségek tömkelegét és okádom azokat Istenre és emberre.

Krisztus meghalt értem, értem lett megbüntetve. Így bocsánatot kaptam és új életet. És mégis el tudom engedni az élet forrását, s a halált engedem be életembe: a gonoszság útját. 

És nem kell ez emberölés legyen vagy okkultizmus: elég szépen kényelembe helyezzem magam, miközben szívem - Isten tiszteletének a helye - bitorolva van.

A leggonoszabb dolog, amit az ember valaha tett az volt, amikor Isten Fiát megölte. Gonosz emberek voltak, gonosz szándékkal és szörnyen gonosz tettekkel. Megalázták, megcsúfolták, megkínozták és megölték az Élet Fejedelmét.

De én voltam az. Ott voltam, és a szegeket belekalapáltam az Úr kezébe. A fejére töviskoronát nyomtam. Ott kiáltottam: "feszítsd meg!", "másokat meg tudott menteni!", "ha Isten Fia, szálljon le a keresztről". Majd dárdámmal átszúrtam az oldalát, hogy legyen biztos, bár már nem is lélegzett.

Különb vagyok-e most ennél? Különb-e Nóé gúnyolóinál, különb-e a lázadó Dátánnál, különb-e az istentiszteletet megmocskoló Manassénál, és különb-e Uram gyilkosainál?

Életem odateszi-e Őt a trónra és megdicsőíti, vagy pedig mást teszek oda, Krisztust pedig halálba küldöm?