Már nem tudom hányadjára kezdődik a "nagybetűs Élet". Előszőr nyolcadik végén mondták ezt. Azóta nem sokszor - talán még a líceum végén -, de azért minden nagy átmenetnél éreztem, hogy valami komolyabb fázis kezdődik.
Nademostmár tényleg. Már négy hete - tizenkilenc éve előszőr - nem vagyok diák. Sőt, amellett munkanélküli is vagyok.
Hamar lejárt ez a mesteri, pedig nagyon sok izgalommal járt. Ma meg is jött a postán az eredmény: átmentem.
Tudom, hogy be szoktam számolni időnként az eltelt periódusról, de most ennek a bejegyzésnek nem az a célja. Kis betekintőt nyújt a Picasa oldalam utolsó öt albumja az elmúlt hónapok eseményeibe. Olyanok történtek, mint utolsó írországi kalandom, nyári munka, mesteri befejezése, három tábor, meg egy csomó minden más.
Na de a lényeg az, hogy állást keresek. Azt szokták mondani, hogy az élet három legnagyobb döntése közül az egyik a szakma. De nem gondoltam volna, hogy ennyi nyugtalanság vár rám a megfelelő munkahely megtalálásában. A bajom az, hogy nehéz döntenem. Két lehetőségem van most éppen, mert két helyre küldtem CV-t. De amelyiket jobban szeretném, annak az az akadálya, hogy megint külföldre kéne menjek talán egy évre is. És ez kicsit megkavarta az elképzeléseimet.
A jó benne az, hogy az Úr vezetni akar. Bár ez sokszor sötétséget és igen kellemetlen nyugtalanságot jelent, de alakulnak, tisztulnak a dolgok.
Végső soron az a nagy kérdés - ha nyitott a szívem megérteni az Úr akaratát -, hogy vállalom-e az engedelmességet akkor is, ha fáj, ha letiporja álmaimat és rabszolgaként visz az Úr után.
Sokat beszéltem én az átadott életről, feltétlen engedelmességről, az Úrnak és nem a földieknek való élésről, de most itt van nekem is egy szokásosnál nagyobb próba. Maradni, ha kell... és menni, ha kell. Jó vicc volt, amikor kértem a Hallelujából a 310-es éneket vasárnap, s csak aztán láttam alaposabban, hogy mit is mond a szövege.
Jaj, mi lesz még, amikor jön a párválasztás!
