Itthon

Már több, mint 2 éve elmentem itthonról Kolozsvárra. Úgy mentem, mint aki lelkes volt mindazért, ami volt itthon, amit itt kaptam, amivé itt váltam, s úgy számoltam, hogy ha bevégzem az egyetemet, visszajövök ide. Ugyanakkor - mint mindenkinek - nekem is világos volt az, hogy el fogok idegenedni, hogy el fogok távolodni, hogy egy más világ vesz majd körül engem, egy más világ fog engem a maga hasonlatosságára átformálni.

Úgy is lett. Át is formált. Sok minden el is veszett belőlem, sok minden, ami isteni volt, sok minden, ami nem kellett volna elvesszen (az is igaz, hogy sok áldást is kaptam, és sok minden a jó irányba alakult, mind jobban barátkozok a kolozsváriakkal is, és mind jobban kapom meg az ottani gyülekezetben a helyemet, de sok minden rosszul alakult). Fájdalmas ez, s akarom, hogy ez ne legyen így, de mind nehezebb ellene harcolni. Már kezdek számolni a jövővel, amit nem kéne tegyek, kezdek aggódni, ami nem Istentől van, s próbálom kiszámítani a jövőmet, pedig ezt nem tehetem.

Tudom, hogy Kolozsváron lesz a legnagyob esélyem állást kapni, s ha Segesvárra akarok visszajönni, akkor a nehezebbet választom. De akarom Uramat követni, hisz Ő ezt akarja tőlem. Más élet könnyebb lesz, de nyomorúságos. Ha Őt követem, ha az Ő országát keresem, Ő megígérte, hogy mindenről gondoskodik. Belekapaszkodok ebbe, s hálás vagyok, hogy még van bizalmam Isten ígéretében.

Tegnap este hazajöttem. Az autóban végig az az érzésem volt, hogy milyen nyomor vesz körül. Milyen letörő minden, ami van az életemben, s nem találok egy nyugalmat, egy kis menedéket. A kolozsvári élet nem nyújtja azt, amire vágyok. Valahogy nem tudok semiképpen sem úgy meglenni ott, ahogy kell. Itthon meg - úgy éreztem - nem vár más, itt is a bajok, itt is a gondok a kommunikációval, itt is sok nehéz dolog, ami mindegyre csak terhel.

De mint mindig, amikor Hozzá mentem, az este is megnyugtatott engem Atyám, ami a körülményeket illeti, s a reggeli csendesség után napok óta nem érzett nyugalommal és örömmel mentem gyülekezetbe.

Ott, amikor a kenyértörés után álltunk, és sorban adtunk hálát Istennek, ott álltam én is, érezve azt, amit sokszor szoktam itt érezni, s amit úgy látszik, hogy több, mint két év kolozsvári élet és sok nehéz teher - ami ezzel a ténnyel járt - nem tudott megváltoztatni: éreztem, hogy itthon vagyok. Itthon. Ott, ahová Isten helyezett, ahol Isten azzá formált, ami az Ő akarata volt, ahol megtaláltam helyemet, s ahol Isten úgy tudott megáldani, mint eddig még sehol a világon. Itthon vagyok.

Tegnap este jöttem, ma délután megyek vissza. Futtában láttam mind azt a kedves személyt, aki ehhez az "itthon"-hoz tartozik, de elég volt ahhoz, hogy megérezzem, hogy megvan a helyem. Bárhová is megyek, bármennyi időre, még ha valóban el is távolodok, mégis meg van a helyem. Meg van a helyem. Tudom, hova tartozom, tudom, hova jöhetek, tudom, hol várnak, tudom, hol van meg az a közösség, ami valóban isteni. Ez nagy dolog. Ez egy életet meghatározó áldás. Hálás vagyok ezért.